Festéklekvár

Ez mindig nagyapám feladata volt. 

Amióta Márianosztráról hazajött, túl egy agyvérzésen, már csak kisebb feladatokat tudott ellátni a ház körül. De amit tudott, azt nem engedte másnak! 

Ilyen volt a bodzalekvár főzése is. 

Azt mondta, hogy ez az ő feladata. Nagyié majd az lesz, hogy kimossa ruhánkból a nyomokat. 

- De azt nem lehet!- és mosolygott a bajusza alatt. - Jól fest a leve! 

Legalább öt vödörnyi bodzát szedtünk. Így mondom: szedtünk, pedig én leginkább csak az ő kezét szorongattam végig. Jó kis hátráltatója voltam. De végülis együtt szedtük... 

Aztán otthon jól kimosta, lecsöpögtette, mad egy nagy tálba szedegette a bogyókat. 

Aprólékos, egész napos munka volt. De nem unatkoztunk. Csodaszép meséket mesélt nagypám, miközben a tálban lassan szaporodott a bodzahalom. 

Olyan érdekes mesék voltak ezek. Mint ha nem is igazi mesék lettek volna. Olyan bácsikról szóltak, akik egy kicsi szobába voltak összezárva évekig. Egyik sem tudta, hogy miért! Nem láttak napot, erdőt, mezőt, virágokat, nem láttak madarakat, felhőket... Közülük az egyik pap volt. Ő volt a hangulatfelelős. Hozzá bárki forulhatott, ha szükségét érezte. Gyóntatni ugyan nem tudott, mert azt hatszemközt kellene az úrral, itt meg ugye többen voltak. De aztán valaki kitalálta, hogy ha a többiek háttal körbeállják a gyónót és a papot, akkor ők a gyóntatószék... 

És így tettek. 

Bár meggyónni nem nagyon akadt mit, legfeljebb rossz gondoltaikat, türelmetlenségüket, és néha meg-megingásukat hitükben, bár ez mindig csak érintőleges, és soha nem végleges volt. 

Aztán egyikük furcsa dolgokat kezdett dugdosni priccse alatt. Mindenféle apró holmit. Ha kérdezték, annyi volt csak a válasz: - Majd meglátjátok. Ezekkel kiszabadulunk! 

A többiek csak mosolyogni tudtak ezen. - Biztosan elment az esze!- mondogatták magukban. 

Egy napon aztán kirakta gyűjteményét priccse szélére, majd egyik ingét feláldozva, azt a sámlira feszítve, festeni kezdett. 

Akkor látták csak, hogy mindenféle olyan eszköz volt a kincs, ami festéshez elengedhetetlen. 

Igazi festék, csak a zöld volt, az is csak egy kis dobozkának az alján, ami a kerítés festésekor maradt ki... 

A többi színt nagyon találékonyan ételmaradékokból, és mindenféléből állította elő. Volt abban a lekapart faltól,  a priccs rozsdájáig szinte minden. 

És festett! 

A többiek ámultan nézték, ahogy átszellemült arccal viszi fel egyre másra a színeket, foltokat, s lassan alakulni kezdett egy gyönyörű világ! 

A zöld minden árnyalata ott pompázott azon a csodálatos tájképen! Oyan szikrázóan zöld, volt, hogy amint nézték, szinte érzték a fű, a lombok és a virágok illatát! 

Olyan valószínűtlenül szép volt, hogy teljesen beleélhették magukat a tájba. És szabadokká váltak ahányszor ezt a képet nézték! 

Egy alkalommal az egyik őr megjegyezte, hogy ha valaki így tud, az miért giccset fest? 

- Hiányzott már ez a szín az életünkből. - volt a válasz. 

  

Nagyapám amíg mesélt már régen átválogatta a bogyókat, majd egy paszírozón lassanként átnyomta, egy nagy lábosba tette, megcukrozta, egy kis citromot facsart belé, és folyamatosan kevergette a tűzön. 

- Hogy oda ne égjen! - mondta 

- Hát ti mit főztök? - toppant be Nagyi aki a városból jött éppen haza. 

- Festéklekvárt- volt a válasz - és kacsintott. 

- És szabadságot! - lelkendeztem. 

Nagyi egy pillanatra megállt, nem is fordult felénk úgy mondta: 

- Már megint mivel tömöd a fejét annak a gyereknek! 

De mi ezt már alig hallottuk meg. 

Messze jártunk. 

Időben és térben egyaránt messze. Fogtuk egymás kezét, és egy másik világban barangoltunk. 

Nagyapa és unokája.